Vers

Sziasztok! Masszívan elkezdődött az iskola, így nincs is nagyon időm olvasni, de ne aggódjatok, már készülőben van egy könyvkritika, de ez a mai bejegyzés nem az lesz.
Nemisolyanrégen megtaláltam a szobám egyik elrejtett zugában a hetedikes zsebnoteszomat, amibe az órák alatt megírt verseim és érzéseim, esetleg könyvötleteim kerültek. Újraolvastam, és az egyiket egészen jónak találtam, ezért úgy gondoltam, hogy ezt veletek is megosztanám.

Ha megtudnád, hogy szeretlek,
Nem lennél a haverom többet.
Nem is vagyunk olyan jóban,
Csak az én gondolatomban.
Jó lenne, ha igaz lenne,
Ha szívedben tényleg szerelem
lángja égne irántam,
Nem pedig csak az imámban.
A szünetben csak ácsorogsz,
A telefonod nyomkodod,
Egyedül, nagy magányban,
Antiszoc vagy a javában.
Ez egy kicsit idegesít,
Mivel így nem figyelsz felém,
(Bár másra sem úgy igazán).
Már csak egy kérdésem... talán:
Hogy bírod ezt a nagy magányt?
Ott van neked sok jó barát,
És te nem foglalkozol velük.
Hogy? Kérdem. Hogy bírod nélkülük?
Én nem lennék ilyen erős,
És nekem te vagy a hős,
Én pedig az antihős
(Itt vannak a mesei szerepkörök).
Te kitartó vagy és ügyes,
Én pedig buta és kétbalkezes.
Így egészítjük ki egymást,
Ha talán vetnél rám egy pillantást.

Nem is értem, mért nem szeretsz,
Én mindent megadnék neked,
Nem is értem, mért szeretlek,
Mert te semmit nem adsz nekem.